Sok víz folyt le a Murán, azaz a Dunán, amióta utoljára tollat fogtam, azaz a számítógép billentyűzete elé ültem volna, de egy ,,gastarbeiter” ne foglalkozzon újságírással, dolgozzon. Az igazság az, hogy mi, külföldön dolgozók nemigen foglalkozunk már a hazai dolgokkal, hogy mi az oka ennek, az jó kérdés, mindenkinek más magyarázata van erre. Talán a leggyakoribb ok, hogy nincs rá időnk, hiszen ha nem dolgozunk, akkor a családdal vagyunk, pihenünk, más elfolglaltsággal töltjük el a szabadidőnket. Mindenki próbál megfelelni annak a környezetnek, ahol éppen van. No meg sokan pont azért hagyták el szülőhazájukat, hogy ne kelljen foglalkozniuk mindazzal, ami otthon történik. Már teljesen érdektelen az, ami ,,otthon” történik. Vagyis majdnem. Hiszen azért időnként haza kell utazni a szülőkhöz vagy temetésre, esetleg igazolványt hosszabbítani, számlákat fizetni, vagy hasonló hivatalos ügyet intézni.
A minap mi is otthon voltunk, nem tervezett utazás volt. Másfél éve eladtuk az ingatlanunkat, hiszen nem láttuk értelmét 500 kilométer távolságból fenntartani az épületet. Ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak. Nem jelentkeztünk ki a címről, hiszen szerbiai lakcím nélkül nem lennénk jogosultak személyi igazolványra, és ismerve a szerbiai-szabadkai ügyintézés hosszadalmas menetét, időnk (kedvünk) sem volt rá. Ki tudja, szerbiai igazolványra talán még szükségünk lehet. A másik oka hazautazásunknak az volt, hogy rendeznünk kellett a számlát az egyik szerbiai biztosítóval, amely – annak ellenére, hogy másfél éve eladtuk az ingatlant – követelte rajtunk a házbiztosítás illetékét. No, de ez egy másik történet.
Tehát az ingatlan tulajdonost váltott, ámde az új tulajdonosok nem tudtak bejelentkezni a frissen megvásárolt házukba. Ennek az oka az volt, hogy a régi tulajdonos még nem jelentkezett ki a címről – a rendőrségen ezt volt a hivatalos válasz. Kissé értetlenül fogadtam a híreket, amikor elmondták a vevők a rendőrségen hallottakat. Mivel az új tulajdonosok nem szabadkaiak voltak, azt hittük, hogy talán a szerb nyelvtudásukkal akadnak gondok, hiszen nonszensznek tartottuk az egészet, tudva, hogy pl. Belgrádban, de más városokban is, vannak olyan lakások (de még villanypóznák is), ahova 30-40 ember is be van jelentve. (Persze, nem a válaszások miatt!)
A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy kijelentkezünk a régi címünkről, hogy végre az új tulajdonosok be tudjanak jelentkezni.
Kilenc órára értünk a szabadkai rendőrségre (közismerten SUP-ra), nem foglaltunk időpontot, azaz a körülbelül kétórás várakozási időt végig araszoltuk, a 30 év alatt semmi sem változott az ügyfélváró teremben. Semmi meglepő, ugyanaz a menete az ügyintézésnek, mint 20-30 évvel ezelőtt (sőt, még a környezet is ugyanaz), a várakozás mellett el kell viselni a bürokraták arroganciáját, sokszor sértő, lenéző hozzáállását, dilettantizmusát. No de, nem ez a lényeg.
,,Át szeretnénk jelentkezni egy másik szabadkai címre, mert eladtuk a házat és az új tulajdonosok nem tudnak bejelentkezni, mert papíron mi még ott lakunk’’ – volt a bevezető mondat az ügyintézés kezdetén. ,,Ez képtelenség’’– válaszolt az ügyintéző, majd néhány leütéssel a számítógép billentyűzetén megnyitott egy ablakot a komputerén, ahol pontosan látszott, hogy kik vannak bejelentve a régi címünkre. Ugyanazzal a lendülettel a hölgy le is csukta az ablakot. Számomra csak az vált nyilvánvalóvá, hogy rajtunk kívül még jónéhány személy volt bejelentve a címünkre. Nem tudom, hogy a hölgy vagy én voltam jobban zavarban, mindenesetre furcsa helyzet állt elő. Követeltem az ügyintézőtől, hogy árulja el, kik vannak/voltak még lakótársaink a házunkban a tudtunkon kívül. Ezt az információt azonban nem volt hajlandó elárulni, mivel már nem vagyunk az ingatlan tulajdonosai. (Egyébként a vevőknek sem árulták el, hogy rajtunk kívül kik vannak még bejelentkezve a címre.) Mivel felemás információkkal rendelkezünk, erős a gyanúnk, hogy a házunkban, ahonnan mi ideiglenesen ki voltunk jelentkezve (privremeni boravak u inostrantsvu) a tudtunkon kívül több személy is be volt jelentve. Hogy miért? Erről talán a vranjei magyarokat kellene megkérdezni vagy a VMSZ-t (amely, annak ellenére, hogy 70 ezerrel csökkent a vajdasági magyarság száma a hivatalos adatok szerint, az előző választásokon mégis jobb eredményt ért el, mint néhány évvel ezelőtt) vagy esetleg a Szerb Haladó Pártot.
Eddig sem gondoltam, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság valóban demokratikus állam lenne csak azért, mert az állam nevében benne van, hogy demokratikus. Hát Szerbia is még messze van attól, amit demokratikusnak lehetne nevezni. Vajon hány háztartás létezik Szerbia szerte, ahol több fantomszavazó is be van jelentkezve különböző címekre. Azt javaslom, nézzen utána a kedves olvasó, hogy kikkel lakik egy fedél alatt, pláne, ha ideiglenesen ki van jelentkezve a címről.
A választások manipulálásának (a csalásnak) ez csak az egyik módja, és a tárház tulajdonképpen kimeríthetetlen akkor, ha minden intézményt a párt felügyel. Úgy tűnik, választásokkal képtelenség lesz megszabadulni a haladóktól. A másik útba belegondolni félelmetes.
TOMEK Viktor
Illusztráció: Pixabay
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!
A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:
- a felugró reklámok,
- az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
- a mellégépelések.
A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.
Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!
u.i.: Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!
